Szon Gi Dzsong szívszorító története 1936-ból...
Sporttörténészek azt mondják: ez az olimpiák történetének legszomorúbb, díjátadón készült fotója. A maratonfutás arany- és bronzérmese fejét lehajtva, sírva áll a dobogón, a bajnok a győzelemért járó tölgyfacsemetével eltakarja a melegítőjén hazája – pontosabban „hazája” – címerét.
A későbbi nagyszerű futó egy kis hegyi faluban született Korea északi részén, a kínai határ közelében, 1912-ben. Hazája ekkor már a japán gyarmati igát nyögte (egészen a II. világháború végéig). A szorgalmas fiú ugyan főiskolát is végzett, de igazi tehetsége az atlétikában mutatkozott meg, 1935-ben a tokiói maratonon 2:26:42-vel világcsúcsot futott. Nagy fájdalmára azonban a rekorder neve mellé az került: Szon Kitei – ugyanis hivatalos alkalmakkor köteles volt a japán nevét használni.
Ennek megfelelően Berlinben is Japán színekben versenyezve szerezte meg Korea első olimpiai érmét (két és fél perccel később Nan Shoryu – koreaiul: Nam Szung Njong – a másodikat). Ezek után hallgathatta meg a két koreai a japán himnuszt, s még jó képet is kellett volna hozzá vágniuk – no, ez már nem sikerült. Odahaza (mármint Koreában) is kitört a botrány. A Dong-a Ilbo című lap a versenyről szóló beszámolót illusztráló fotón kiretusálta a két sportoló mezéről a japán címert. A hatalom keményen lecsapott: az újságot kilenc hónapra betiltották, nyolc munkatársát pedig börtönbe zárták.
Szon sikere Korea-szerte felerősítette az elnyomó uralom elleni hangokat, s mivel a japánok úgy látták, ő maga a veszélyforrás, többet nem engedték maratont futni.
Visszavonulása után Szon igen eredményes edző lett, egyik tanítványa, Szo Jun Bok döntötte meg az 1947-es Boston Maratonon az ő akkor már tizenkét éve fennálló rekordját. Nyert még más futója is ugyanezen a versenyen, s az 1992-es barcelonai olimpián aranyérmes Hwang Jung Dzsónak is ő irányította az edzéseit. Szon egy ideig a Koreai Sportszövetség elnökeként is tevékenykedett, valamint Hazám és a maraton címmel önéletrajzi könyvet írt.
A legnagyobb elismerést – ugyanúgy, ahogy 36 évvel korábban Paavo Nurmi is – a hazai rendezésű olimpián kapta, ő futhatott be a fáklyával a stadionba, akkor már 76 esztendősen. Korea első olimpiai bajnoka (bár a Nemzetközi Olimpiai Bizottság statisztikáiban azóta is japánként szerepel) 2002-ben, egy tüdőgyulladás következtében, 90 évesen, ezen a napon, vagyis november 15-én halt meg.
Még két érdekesség Szonnal kapcsolatban: 1936-os győzelméért a német rendezők egy Olympiában 1875-ben, régészeti ásatáson talált ókori bronzsisakkal is megajándékozták volna, de mivel ez ellenkezett az olimpia amatőrszabályával, nem vehette át. A sisak egy berlini múzeumba került, s mindenki meg is feledkezett a történetről. Egészen addig, míg a Vradini című görög napilap fél évszázaddal később előbányászta a sztorit, s elérte, hogy Szon megkapja az antik tárgyat. Azonban csak egy évig volt a futónál, utána a „904-es számú koreai nemzeti kincs” néven a Koreai Nemzeti Múzeumba került.
Ezen a filmen az 1936-os futásából is láthatunk részleteket és az 1988-asból is.
A másik: amikor Hwang győztesként áthaladt Barcelonában a célon, és ezzel megszerezte ebben a szakágban az első „igazi” aranyérmet Koreának, akkor Szon azt nyilatkozta némi politikai felhanggal: „Most már nyugodtan halhatok meg”. Hwang viszont, aki feleslegesnek tartotta kiélezni a helyzetet az egykori gyarmattartókkal, felmutatta az aranyérmet hozó futócipőjét, amin ott virított: Made in Japan.
Kép: ismeretlen forrás
