Münchenben, 1972-ben, a várakozásnak megfelelően kettős amerikai siker született a férfi 400 méteres síkfutásban.
A meglepetés az eredményhirdetésen következett, sőt arra, ami történt, jobban illik a világraszóló botrány kifejezés.
A győztes Vince Matthews magához emelte a dobogó tetejére Wayne Collett-tet, és a kér fekete atléta az egész ceremóniát végigbeszélgette, grimaszoltak, vakaróztak, mi több, az Egyesült Államok himnuszát csípőre tett kézzel hallgatták végig, az ezüstérmes még hosszú nadrágot és cipőt sem vett.
Az atlétikai versenyeken egyébként végig nagyon lelkesen és sportszerűen szurkoló közönség fütyülve fejezte ki nemtetszését, s persze a Nemzetközi Olimpiai Bizottság sem maradhatott tétlen. Gyorsan és keményen büntetett: mind a két sportolót örökre kizárta az olimpiai játékokról. Ennek a döntésnek egyébként csapattársaik lettek a legnagyobb kárvallottjai, ugyanis elestek a 4×400-as váltóban szinte biztos aranyérmüktől, mivel az amerikaiak így nem tudtak egy stafétát kiállítani.
Vince Matthews másnap így magyarázta viselkedését: „Ez az arany nekem nem jelent semmit. Négy éve, Mexikóban a váltóval már olimpiai bajnok lettem. És tudják mit kaptam érte a hazámtól? Hagyták, hogy munkanélküliként tengődjek.”
A 2010-ben elhunyt Collett húsz évvel később, 1992-ben nyilatkozottt az ügyről a Los Angeles Times-nak: „Én szeretem Amerikát, de azt gondolom, a hazám nem becsült meg bennünket. Úgy vélem, akkoriban még nem értették meg a legtöbben, miért harcolunk mi feketék.”
Lehet, rosszkor és rosszul fejezték ki nemtetszésüket, de alighanem sok igazság van abban, amit mondtak.
Kép: 10golds24.biz (Matthews (jobbra) és Collett – látszik, az éremátadók sem tudják, hogyan viszonyuljanak a lázadásukhoz.)
