A ma szépkorú, atlétikáért rajongó férfiak nagy része, ezt bátran mondhatom, szerelmes volt Wilma Rudolphba.

Ő nem csak szép volt, mint mondjuk a teniszező Anna Kurnyikova, aki soha egyetlen WTA-tornát sem tudott nyerni, de rendkívül sikeres is. 

A futás történetében járatosak bizonyára tudják, hogy a 180 centi magas, hihetetlenül karcsú Wilma alig húszévesen 100-on, 200-on és a 4x100-as váltó befutóembereként aranyérmet szerzett az Egyesült Államoknak – úgy, hogy kiskorában gyerekparalízis miatt lebénult a bal lába, s csak hároméves fizikoterápiás kezelés és gyógymasszázsok után tudott ismét önállóan járni.

Az már talán kevésbé ismert, hogy tizennyolc (!) testvérével – hét édes- és tizenegy fél- – nevelkedett együtt. Koraszülöttként, két kilóval látta meg a világot, négyévesen pedig kanyaróval és ennek szövődményeként kialakult tüdőgyulladással került kórházba. Mikor végre minden betegségéből felépült, 11 évesen már a bátyjaival kosarazott, első sikereit is ebben a sportágban, még középiskolásként aratta. Egy bajnokin a meccs játékvezetője fedezte fel az atlétikának, s 16 esztendősen (!), a melbourne-i olimpián már tagja volt a bronzérmes amerikai sprintváltónak. Becenevét viszont csak négy évvel később, az olasz sajtótól kapta: La Gazella Nera – a Fekete Gazella. Telitalálat!

Sportolói nagysága mellett emberi nagyságát is sokszor bizonyította. Amikor történelmi triplázása után (előtte senki nem nyert olimpián aranyat a három sprintszámban) hazatérését nyilvános ünnepléssel akarták emlékezetessé tenni, azt mondta: csak akkor számítsanak rá, ha fehérek és feketék ezen együtt, minden korlátozás nélkül vehetnek részt. A kormányzó rábólintott, és Clarksville városában ez volt az első alkalom, hogy minden polgár egyenlőnek érezhette magát.

Rudolph 1963-as visszavonulása után (egy sebészeti műtét és második terhessége miatt döntött így) polgárjogi mozgalmak élére állt. Előbb különböző projektek aktivistájaként a kallódó utcagyerekeket terelgette a sport felé, majd 1981-ben létrehozott, saját nevével fémjelzett alapítványával a fiatal fekete atléták sorsát egyengette. Legismertebb védence az a Florence Griffith-Joyner volt, aki 1984-ben, a Los Angeles-i olimpián megismételte a nagy előd mesterhármasát.

Élete során – mint erről már szó esett – számtalan betegséggel vívott meg sikeres harcot. Amikor azonban agydaganat támadta meg, már nem volt ellenszere, 1994-ben ezen a napon, november 12-én, alig 54 esztendősen hunyt el.

Kép: timeline.com