Çalhanoğlu nem éppenséggel a korrektség mintaképe.

Jellemzően minden ország futballjának megvannak a maga nagy riválisai. Az adott csapatok meccseit általában külön jelzővel illetik meg: El Clasicónak hívjuk például, amikor az FC Barcelona és a Real Madrid csap össze, vagy Derby d'Italiának, ha az FC Inter és a Juventus.  

Ritka ugyan, de előfordul, hogy ezek a csapatok nemcsak egy országon, vagy városon belül működnek, hanem közös stadiont is osztanak meg, ezzel tovább borzolva a kedélyeket egy-egy összecsapás alkalmával - mondhatni mindkét csapat "otthon" játszik, miközben mégsem. De mi történik akkor, ha egy játékos úgy dönt, hogy épp a legnagyobb riválisát választja következő klubjának? 

Hakan Çalhanoğlu 27 éves, Németországban született török játékos. Szülővárosa klubjában, a PSV Mannheimben kezdett futballozni, majd 2009-ben, 15 évesen váltott a Karlsruhe csapatára, ahonnan eligazolt 2012-ben a Hamburg együtteséhez: ez volt az az időszak, amikor elkezdődtek körülötte a mai napig tartó és egyre fokozódó bonyodalmak. 

Çalhanoğlu a Hamburgban igazi gyöngyszemnek számított. Motivált, fiatal középpályás, szerette a csapatát, és a vezetőség is őt.

A terv az volt, hogy a Hamburg köré fogja felépíteni az együttesét, hiszen ő hangoztatta, hogy jó neki a klubnál.

Ehhez képest, ahogy a Hamburg gyengébben teljesített a Bundesligában, a menedzsere azonnal nyilatkozatott tett, hogy egyébként a Leverkusennél érezné magát igazán jól, ők pedig nem tétlenkedtek és titokban megegyeztek vele. A játékos ekkortájban jelentette ki azt is, hogy ő olyan magasságokat áhítozik elérni, mint Messi, vagy Ronaldo.

Első árulás. 

A Leverkusennél eltöltött ideje alatt borult ki egy újabb bili, amikor is kiderült, hogy 17 évesen még a Karlsruhe csapatánál aláírt egy szerződést a török Trabzonsporral, hogy a 12/13-as szezont követően hozzájuk csatlakozik, amit nem tett meg. A FIFA az ügyben a török együttes javára döntött, Çalhanoğlu négy hónap eltiltást kapott.

Második árulás. 

2017 nyarán a német csapat már előkészített hosszabbító szerződésére mondott nemet és az olasz AC Milanhoz távozott. Hasonlóan mint a Hamburgnál, itt is "jól érezte magát", itt is köré akarták építeni a csapatot, de mint korábban, itt is jött a fordulat, nem is akármilyen: ingyen igazolt át a San Siro másik hazai csapata, a legnagyobb rivális FC Inter csapatába. A szurkolók őrjöngtek, azóta is közutálat tárgya a váltás, amely során a tavalyi bajnok csapatot választotta, méghozzá ingyen. Egy ilyen lépéshez általában elvárhatnánk egy alapos indokot, de erre azóta sem derült fény.

Harmadik árulás. 

De miért is nevezhető ez árulásnak? Hiszen történt már ilyen a történelem során nem is egyszer, nem kis nevű játékosokkal. Emlékezhetünk Luis Figora, aki az FC Barcelonából ment a Real Madridba, vagy a San Siro Stadion névadójára: Giuseppe Meazza az AC Milanból váltott az FC Interre - ő ráadásul ezutóbbi csapatban érte el karrierje csúcsát. Nem ördögtől való tehát, ha valaki megteszi ezt a lépést, a kérdés az emögött meghúzódó ok.

A török játékos esetén pedig mindhárom esetben kétes a korrektség, hiszen a saját ígéreteit dobta ki a kukába ezekkel a váltásokkal. 

Sokszor mennek el túl messzire a szurkolók annak tekintetében, hogy ki hová igazol, ki merre vált, úgy érzik, mintha lenne beleszólásuk egy-egy klasszis játékos életébe. Érezhető az, hogy haragszanak, amiért egy jó csapattagot elveszítenek és ezért cserébe van, hogy többet fókuszálnak az utálkozásra, mint a saját együttesük támogatására. Çalhanoğlu esetében folyamatosak minden meccsen a "Çalhanoğlu puta" kántálások, az internetes posztok alatti trágár megnyilvánulások, folyamatos a feszültségkeltés - és ez sajnos érthető mindazok után, amilyen lépéseket tett. 

Érdemes azonban azon is elgondolkodni, hogy mit ér az, ha az ember kiemelkedő játékos, de sorozatosan bizonyítja, hogy emberileg megbízhatatlan? Csak a pályán látható mozdulatok tesznek igazán naggyá egy játékost, vagy kell hozzá valami más is? Vajon mit ér a győzelem, ha lassan senki nem örül a sikernek?

Képek: Footballexpress, Forza Italian Football