Bevil Rudd története.
Pedig alakulhatott volna másképp… Ha nincs Gavrilo Princip, meg az azt követő négyéves világégés, akkor valószínűleg Budapest rendezhetett volna egy kitűnő és békés olimpiát 1920-ban. Helyette viszont… Szóval nem mi voltunk a házigazdák, részt sem vehettünk, mint a világháborúban vesztes ország és minden sokkal nehezebb lett.
Mivel az ismert okok miatt az előzetesen a magyar fővárosnak ítélt játékoknak új helyszínt kellett találni az utolsó pillanatban, így Antwerpennek összesen 15 hónapja volt felkészülni. Meg is látszott…
Az atlétikai versenyek helyszíne, a beerschoti stadion futópályája például eleve gyenge minőségű volt, s a gyakori esőzések ezen még sokat is rontottak. Hiába telt el nyolc év az előző ötkarikás játékok óta, egyetlen síkfutó számban sem sikerült megdönteni az olimpiai rekordot.
Mindezt tetézte, hogy a 400-asoknak – hiába rövid, mégis gyilkos táv – két nap alatt négyszer kellett rajthoz állniuk, összehasonlításul csak annyit: 2016-ban, Rióban három nap alatt háromszor.
Szóval a körülmények nem tettek jót az eredményeknek, két nap alatt a legjobb idő is 2.2 másodperccel elmaradt az amerikai Ted Meredith világcsúcsától (ő az elődöntőben esett ki), de még a másik amerikai, Charles Reidpath olimpia rekordja is 1.4 másodpercnyire volt.
Ráadásul az augusztus 20-án 16.15-kor kezdődő döntőre az esélyesek a 14.00-ás elődöntő fáradtságával nem tudtak megbirkózni. Az első elődöntőt nyerő, összességében a legjobb időt futó svéd Niels Engdahl harmadik, a másodikban győztes amerikai Frank Shea pedig csak negyedik lett. Elsőként – harmatos 49.6-tal – az a dél-afrikai Bevil Rudd ért célba, aki sem a negyed-, sem az elődöntőben nem tudta megnyerni a saját futamát.
Az ekkor 26 esztendős Ruddról tudni kell: családja szoros kapcsolatban volt a De Beers famíliával, amely a világ legnagyobb gyémánttermelő- és forgalmazó cégének tulajdonosa. (A futó nagypapája volt az egyik alapítója a vállalatnak.) Ennek megfelelően Bevilnek nem voltak anyagi gondjai, a legjobb iskolákba járhatott, Oxfordban végezte felsőfokú tanulmányait. Az I. világháborúban mégis a fronton szolgált és bátorságáért kitüntetést kapott.
1920-ben – stílszerűen azt mondhatnánk, ekkor a futásnak ő már nem csiszolatlan gyémántja volt… – az olimpián az aranya mellé gyűjtött még egy ezüstöt (4×400 m) és egy bronzot (800 m), megnyerte a brit bajnokságot 440 és 880 yardon, s őt választották meg az év atlétájának. A rákövetkező esztendőben pedig 440 yardon megjavította a világcsúcsot.
Az oxfordi diplomával a zsebében visszatért hazájába és sportújságírónak állt. 1930-ban elfogadta a Daily Telegraph ajánlatát és visszatért Londonba. Itt dolgozott szerkesztőként a II. világháború végéig. Utána újra Dél-Afrikában telepedett le, alig 52 évesen itt halt meg 1948. február másodikán.
Képek: wikipédia
