A kedden születésnapos Kim Collins története.

Nem akart hinni a szemének a párizsi Stade de France szurkolóserege 2003. augusztus 25-én. A legklasszikusabb szám, a férfi 100 méteres síkfutás döntőjét a párizsi világbajnokságon ugyanis egy olyan atléta nyerte, akinek hazája teljes lakossága csak félig töltené meg a stadiont. És a bajnok, Kim Collins nem csak ezért eredeti figurája a sprintvilágnak…

Collins 1976. április ötödikén született Saint Kitts and Nevis fővárosa, Basseterre Ogees nevű negyedében, egy 11 gyerekes családban hatodikként. Saját bevallása szerint azért kezdett el futni, mert a fél Budapest-területű kis karib-tengeri szigetország homokos partjain csak így érte utol a legszebb lányokat.

A nemzetközi mezőnyben az 1997-es athéni világbajnokságon mutatkozott be, de mély nyomokat nem hagyott. Ám folyamatosan fejlődött, s a 2000-es sydney-i olimpián már hetedik lett – soha előtte nem volt ötkarikás játékokon döntőse St. Kitts and Nevisnek.

Rá egy évre, az edmondtoni vb-n 200-as bronzérmével írt újra sporttörténelmet. 2002-ben aztán összejött az első aranyérem nagy versenyen, a Nemzetközösségi Játékokon Manchesterben a 10 másodperces határt áttörve győzött 100-on, bár aranyérmét csaknem elbukta. Doppingvizsgálatának eredménye ugyanis pozitív lett, de szerencséjére tisztázódott: csapata vezetői elfelejtették jelezni az illetékeseknek, hogy engedéllyel asztma elleni gyógyszert szed, így egy figyelmeztetéssel megúszta.

Collins nagy napja aztán – mint már említettem – 2003. augusztus 25-én virradt fel. Kihasználva, hogy a topfavorit amerikai Maurice Greene térdsérülése miatt nem jutott döntőbe, váratlanul, a nála esélyesebbek előtt megszerezte az aranyérmet a klasszikus számban. Tegyük hozzá, közepes idővel,  Collins 10.07-tel nyert, mögötte a két dobogós egyaránt 10.08-cal érkezett a célba.

Íme minden idők legszorosabb vb-döntője. 3:50 körül térdelnek be a rajthoz. A beágyazás tiltva így itt nézhető meg.

St. Kitts and Nevis ünnepelt, augusztus 25-ét hivatalosan Kim Collins-napként tartják számon azóta, a Market utcai Jabub Klubban pedig élete végéig ingyen ehet-ihat – ennyi kijár egy nemzeti hősnek.

A győzelem utáni ünneplés. Az a gyanúm, nagyon sokan akkor látták először St. Kitts and Nevis zászlaját.

“Azért futok, mert szeretek futni.” – magyarázta a tekintélyes német Die Welt szakírójának a vb után. “Én vagyok a világ leglezserebb és leglustább sprintere. Egyszer próbáltam csak meg erőnléti edzést végezni, akkor is megsérültem, azóta a konditeremnek a közelébe sem megyek. Ha meg nincs kedvem edzeni, egyszerűen csak felhívom a tréneremet, s azt mondom neki: ma inkább kihagyom.“

Hogy vb-győzelme nem véletlen siker volt, azt később bizonyította: bronzérmet szerzett a 2005-ös és – 35 évesen! – a 2011-es világbajnokságon is, utóbbin pedig a váltóval is (egy 46 ezres országról beszélünk!!!) bronzérmet nyert, igaz, részben három sokkal esélyesebb kvartett, az amerikai, a brit és a trinidadi bénázásának köszönhetően.

Hősünk a következő évben élete ötödik olimpiájára készült, de lemaradt Londonról. Pontosabban csak a versenyekről, ugyanis hazája szövetsége megvonta tőle az olimpiai akkreditációt, mivel elhagyta a csapat szállását, hogy a feleségével lehessen. Collins azonban nem hagyta abba, hanem 2016-ban a németországi Bottropban 9.93-mal egyéni csúcsot futott – és most tessék megkapaszkodni! – 40 éves, 1 hónapos és 24 napos korában.

Mi lett volna, ha nem ő a leglustább sprinter a világon?

Nyitókép: The Independent Twitter