Eddie Hart és Rey Robinson története.

Vagy a német szervezők hanyagsága, vagy, ami sokkal valószínűbb, az amerikai csapatvezetők balféksége miatt esélyt sem kapott a férfi 100 méter két legnagyobb favoritja Münchenben, az 1972-es olimpián, hogy az érmekért harcolhassanak.

Eddie Hart és Rey Robinson július elején, az amerikai válogatón 9,9 másodperccel (kézi méréssel) beállították a világcsúcsot, joggal remélhették, hogy a bajor fővárosban is az első két helyen végeznek. Augusztus 31-én annak rendje és módja szerint meg is nyerték az előfutamukat, majd mint akik jól végezték dolgukat, elvonultak pihenni a 18 órakor kezdődő második kanyarra. Csakhogy azt – és erről tudniuk kellett volna – már egy korábbi időpontra előrehozták.

A három amerikai sprinter (Robert Taylor, a válogató bronzérmese tette teljessé a triót) a sajtóközpontban lófrált, amikor egy képernyőn arra lettek figyelmesek, hogy a százméteres számra melegítenek a vetélytársak. Először azt hitték, csak a délelőtti futamokat ismétlik, de hamar leesett a tantusz, hogy itt másról van szó. Őrült iramban buszra pattantak, de hiába volt egészen közel az Olimpiai Stadion, az első két futamba beosztott Hart és Robinson lekéste a rajtot. Taylor a harmadikban a szovjat Valerij Borzov mögött másodikként továbbjutott, s a másnapi döntőben is pont ugyanez volt a sorrend az első két helyen.

Hart és Robinson nem tudott őszintén örülni barátjuk ezüstérmének…

(Ps.: Hart legalább a 4×100-as döntőben aranyéremmel és világcsúccsal vigasztalódott, Robinson azonban hoppon maradt.)

A könyv, amiben Hart  elmeséli a tragikus történetet. 

Nyitókép: eddieharttp.com