Ruth Rothfarb története.

Hősöm előéletéről nem akarok sokat mesélni. A lényeg: 1901. június 18-án egy zsidó családban született Besszarábiában (nagyjából a mai Moldovának felel meg). Édesapja kivándorolt az Egyesült Államokba, s évek kemény munkájával elérte, hogy egy idő után a felesége és öt gyermeke is követhette a tengerentúlra. Ruth odakint férjhez ment, majd megözvegyült, újra férjhez ment és megint megözvegyült, de ez a történetünk szempontjából tulajdonképpen érdektelen. Annál fontosabb viszont, hogy a családi ruhaüzletben dolgozott egészen 72 éves koráig, amikor a boltot felszámolták és ő nyugdíjas lett.

– Nem az a fajta ember vagyok, aki egyik-napról a másikra le tud állni – nyilatkozta másfél évtizeddel később. – Pedig akkor öregnek éreztem magam és kövér voltam, de vágytam valami új dologra. Láttam, hogy mennyien futnak, s azt mondtam magamban: ha ők képesek rá, én is képes leszek.

Így is lett, az aprócska, mindössze 147 centis hölgy elkezdett futni, de hosszú ideig egy-két mérföld (1 mérföld = 1609 méter) volt a napi adagja. Egyszer aztán a fia a barátaival egy tízkilométeres versenyre ment, s elhívták Ruth-t is, aki azt mondta: egy rövid szakaszon velük fut. Persze lenyomta az egész távot – pedig rendes cipője sem volt még –, s innentől kezdve nem volt megállás. Lefogyott 18 kilót, rendszeresen edzett, s bár fájt itt, fájt ott, azt mondta, a futás közben minden baja elmúlik, még az ízületi gyulladását sem érezte olyankor.

– Futás közben nagyszerűen érzem magam, a halálomig akarok futni. Ha nem nyomnék le naponta tíz mérföldet, gyógyszereken kellene élnem – mondogatta ezzel kapcsolatban gyakran, sőt 88 esztendősen azt is hozzátette: – Amikor nyugdíjba mentem, tényleg öregnek éreztem magam, ellenben most fiatalnak. És tudják miért? Mert fiatal is vagyok!

Túl a nyolcvanon egyik maratont futotta a másik után, körbejárta a világot, számos nagy versenyre díszvendégként hívták meg. Közel a kilencvenhez azért már panaszkodott, hogy nem olyan gyors, mint „régen”, s azzal is tisztában volt, hogy ez a folyamat megállíthatatlan.
– Tudom, hogy hiába sportolok rendszeresen, előbb vagy utóbb a kaszás értem is eljön. A természet törvényeit nem lehet felülírni, de a folyamatot lassítani van esélyem – bölcselkedett egy thaiföldi verseny előtt adott interjúban.

Körülbelül ugyanebben az időben a pszichológusként dolgozó fia is nyilatkozott egy lapnak az édesanyjáról.

– Az én anyukám fiatalabb korában is mindig odafigyelt magára. Időben elment lefeküdni, egészségesen táplálkozott és gyakorlatilag nem ivott alkoholt. Amióta viszont fut, gyakran lehajt egy pohár sört. Meg kell mondanom, fura érzés, hogy bár én sem vagyok egy mai fiú, az édesanyámmal járok futóversenyekre és kocsmákba. De most őszintén: nem irigylésre méltó, ha az embernek ilyen az anyukája közel a kilencvenhez?

Bár a kérdés nyilván költői volt, megadom a választ: De igen!

Az 1997-ben elhunyt Ruth Rothfarb egy nagy verseny után a kétszeres olimpikon (1936, 1948) Johnny Kelley-vel, a Boston Maraton 1935-ös és 1945-ös győztesével.