Gert Potgietert megválasztották a 20. század legjobb dél-afrikai atlétájának.

Lássuk, mivel érdemelte ezt ki!

Még húszéves sem volt, amikor már olimpiai döntőt futhatott 400 gáton Melbourne-ben (1956). Sőt úgy tűnt, érmet is nyerhet, csakhogy az utolsó gátba belebotlott, elesett, s így végül utolsó lett. Hogy mekkora klasszisa volt e számnak, azt hamarosan és tartósan bizonyította: a sorban következő négy esztendő mindegyikében a képzeletbeli dobogón zárt a világranglistán. Közben első emberként ő futotta elektronikus méréssel 50 másodpercen belül a 400 gátat – pechjére akkor még a kézi időmérés volt a hivatalos, így nem az övé lett a korszakos világcsúcs.

Az 1956-os olimpia 400 gátja, a döntő 3:30-tól látható. Az látszik, hogy hősünk elszúrja az utolsó gátat, de az esésről lemaradt a kamera:

Legeredményesebb évének 1958-at tekinti, akkor a Brit Nemzetközösségi Játékokon 440 yard gáton és a 4×440 yardos váltóban is aranyérmet szerzett. A következő évben rámosolygott a szerencse, nemcsak a leggyorsabb 400 gátas volt 1959-ben, de megismerkedett a feleségével, a Dél-Afrikában turistáskodó élvonalbeli német távolugróval, Renate Junkerral, akivel ma is boldogan élnek Pretoriában.

Jól indult az 1960-as esztendő is, hiszen az országos bajnokságon Bloemfonteinben 220 és 440 yardon is győzött. Ugyan a versenyt egy 500-as pályán, egy kanyarral rendezték, a hosszabbik távon elért eredményét (59.3 mp) az IAAF Potgieter csodálkozására mégis elismerte hivatalos világcsúcsnak, holott egy 1958-as döntés szerint csak a 400-as, kétkanyaros pályán elért rekordokat lehet hitelesíteni. (Nem találtunk sehol magyarázatot az IAAF „engedékenységére”, ha valaki tudja, kérem, ossza meg velünk.)

Ezek után természetesen mindenki úgy gondolta, ha valaki megakadályozhatja, hogy Melbourne bajnoka, az amerikai Glenn Davis megvédje címét a római olimpián, az épp Potgieter lehet. Ám néhány héttel a játékok előtt a dél-afrikai atléta és német felesége az asszony hazájában autóbalesetet szenvedett. Kórházi kezelőorvosa szerint Gert csak erős szervezetének köszönhette, hogy túlélte a balesetet, de a bal szeme világát így is elvesztette. Az olimpiáról így értelemszerűen lemaradt, Renate, aki könnyű sérülésekkel megúszta, negyedik lett távolugrásban, csupán két centin múlott az érme.

Maga Potgieter a felépülése után visszatért az atlétikához, s bár nemzetközi szinten már nem ért el jelentős eredményt, 1966-ban tízpróbában még országos bajnokságot nyert.

Hősünk úgy érezte: azzal, hogy a balesetben nem veszett oda, egy második lehetőséget kapott, ezért életét az olimpiai szellem erősítésének, a béke és a barátság elmélyítésének kell szentelnie. Hozzáteszem, korábban is példamutatóan viselkedett. Egy 1958-as versenyen vállát átölelve együtt fotózkodott egy sporttársával, az amerikai Josh Culbreath-szel. A képből odahaza óriási botrány lett, ugyanis Culbreath fekete volt – akkori ottani szóhasználattal: nigger –, ezért Potgieter az országos rendőrkapitánytól (a gátas rendőrségi egyesületben sportolt) fegyelmit kapott, azzal a magyarázattal, hogy „zavart okoz hazájában”.

Az atléta a következő harminc évben azon dolgozott, hogy egy rasszimustól mentes olimpiai akadémiát hozzon létre Dél-Afrikában, de számtalan konfliktussal terhelt harca csak az apartheid-rendszer bukása után, 1995-ben lett eredményes.

Gert Potgieter a jelenkor edzőivel és menedzsereivel sem tud megbékélni: „Nem az atléták jóléte, boldogulása a céljuk, csak az, hogy általuk minél több pénzhez jussanak!”.

Valljuk be, van ebben igazság.

Képek: insidethegames.biz, rekord.co.za