Az utolsó szezonját Amerikában kezdő sztárzsokéval a Thoroughbred Racing Commentary újságírója, Barry Irwin beszélgetett téli, amerikai turnéjáról.
Barry Irwin: Mi volt a fő motivációja, hogy az európai téli szünet alatt az Egyesült Államokban lovagoljon?
Frankie Dettori: Nos, alapvetően az elmúlt öt évben Dubaiban töltöttem a telet. Nyilvánvaló, hiszen 18 évig a Maktoum családnak dolgoztam, de az utóbbi években már csak szabadúszóként, jártam ott, mert tényleg nem gondoltam arra, hogy máshová mehetnék. A hongkongi versenyzés sosem vonzott igazán, és eszembe sem jutott, hogy Amerikába menjek, mert oda nehéz betörni a sok jó zsoké közé. Szóval nem is igazán jutott eszembe. Így aztán folyton visszamentem Dubaiba, de az utóbbi időben nem voltam olyan sikeres, mert többnyire nem az araboknak lovagoltam. Ennek ellenére Dubai megfelelt nekem, mert nagyon jól ismerem a helyet, és sok barátom van - és amellett, hogy nagyon drága, kellemes hely a tél eltöltésére.
Aztán megkeresett a Stronach csoport. Találkoztam velük, az emberek a kezembe nyomtak egy CD-t, hogy lássák, érdekel-e a dolog. Mielőtt észbe kaptam volna, Ron Anderson keresett meg, hogy képviseljen, és ő azt mondta: "igen, ha elmész Amerikába, én felveszlek".
Szóval hirtelen nagyon sok értelme lett a dolognak. Menjünk bele! Kockáztassunk! Nem volt hosszú távú terv, csak úgy megtörtént. Minden a helyére került. Úgy gondoltam, ez egy jó lehetőség. Johnny Velazquezből táplálkozhatok, ő odakint éli a jó életét, én pedig csatlakozhatok a csoporthoz. Az összes jó srác, és Ron is támogat engem. 35 év után ez az utolsó szezonom.
Mielőtt az Egyesült Államokban kezdett el lovagolni, fiatalemberként itt töltött néhány telet. Milyen előnyökkel járnak ezek a tapasztalatok most?
FD: Sokkal. Olaszországot 14 évesen hagytam el, mert akkoriban még lehetett. Angliába mentem Luca Cumanihoz dolgozni, mint gyakornok. 16 évesen kezdtem el lovagolni. Azt hiszem, fiatalon tíz versenyen öt győztest lovagoltam. Cumani és az apám persze óvtak mindentől, mert Angliában minél több versenyt nyersz, annál kevesebb súlyelőnyt kapsz az idősebb lovasoktól. Azért jöttem Kaliforniába, hogy bővítsem a tudásomat, és hogy fiatal lovasként megvédjem a "súlyelőnyömet" a következő évre. Tulajdonképpen a valaha egy helyen összegyűlt, talán legrangosabb zsokékolóniába ugrottam be akkoriban.
Bill Shoemaker még lovagolt, ahogyan Laffit Pincay, Eddie Delahoussaye, Chris McCarron, Gary Stevens is. Hihetetlen volt. Amikor egy 16 éves fiú elhatározza, hogy tanulni fog, akkor ez volt a legjobb hely, ahol ezt megteheti. Próbáltam figyelni és másolni különböző dolgokat különböző lovasoktól, hogy kiderítsem, mi az, ami nekem beválik, és mi az, ami nem. A délelőttök nagy részét lovaglással töltöttem. A délutánok nagy részét pedig Santa Anitában, versenyszituációban figyelve a többi zsokét. Mint tudják, fiatalabb korban az ember olyan, mint egy szivacs, könnyebben befogad dolgokat.
Az amerikai pályák oválisak, rövid szakaszokkal. Az USA-ban nagyon fontosak a lábváltások. Amikor Európában egyenesekben lovagol, a lábváltásokra koncentrál? És más ez egy sprintversenyen, mint egy mérföldes vagy még hosszabb versenyen Newmarketben?
(A vágta asszimetrikus jármód, ugyanis a ló mindig valamelyik adott elülső lábáról löki el magát. Mivel ez a láb nagyobb terhelést kap, gyorsabban is fárad. Emellett a kanyarokban a ló egyensúlyi helyzetét is befolyásolja, éppen melyik a domináns láb. Ebből kifolyólag stratégiai jelentősége lehet, mikor melyik láb vezeti a mozgást, és mikor vált, hogy a kipihentebb oldal lépjen akcióba - szerk.)
FD: Nem, Európában minden teljesen más, mint az amerikai versenyzés. A lábváltások nem olyan fontosak, mert az európai pályák nagy része hullámos - vannak a lejtők és vannak az emelkedők. A lovaknak maguktól kell rájönniük, nem lehet őket kényszeríteni semmire, mert az természetellenes lenne. Alkalmazkodniuk kell a lejtőn lefelé és felfelé haladáshoz. A lábváltás tehát ott nem olyan fontos, mint Amerikában.
Itt az elejétől a végéig nyomod a gázt, és amikor a verseny utolsó szakaszához érsz, a lovak elfáradnak. Pokolian igyekszel rávenni a lovadat, hogy váltson a jobb (erősebb) lábára, hogy kicsit felfrissüljön. Európában erre még csak nem is gondolunk. Önöknek ez teljesen őrültségnek hangzik, de ez a pályák kialakításából és a versenyek lebonyolítási módjából adódik mindez.
Azt veszem észre, amikor reggeli edzés-séta közben elmerülök a gondolataimban, hogy az elmém elvégzi a szükséges kiigazításokat, hogy a lépteim a legjobb irányba haladjanak. Valószínűleg ugyanez a helyzet a lovakkal is Európában.
FD: Igen, olyan, mint amikor sziklát mászni megy az ember. A lovak képesek mindenre rájönni. Nem lehet úgy vezetni, hogy kényszeríted őket valamire, mert az csak ronthat a helyzeten. Néhány ló jobban megy, mint mások.
Ezért Epsom a végső teszt. Meg kell tanulniuk, hogyan kell lefelé száguldani a lejtőn és és közben figyelni a jobbra-balra dőlésre. Szóval igen, csak a jó lovak képesek megbirkózni azzal a pályával, aminek minden évben tanúi lehetünk, míg vannak olyanok, akik egyszerűen szétesnek. Ezért van az, hogy még ha Epsom nem is a legnagyobb versenypálya, abszolút a versenylovak legnagyobb próbatétele.
Dettori első Epsom Derby-győzelme 2007-ben Authorized nyergében
Az Egyesült Államokban rendszeresen látjuk, hogy a lovak az élről nyernek, de Európában nem annyira, mert az amerikai versenyeket általában már az elejétől gyorsabb tempóban futják. Mivel Európában a legtöbb kemény munka az utolsó hat-nyolcszáz méteren zajlik, kevésbé fárasztó külföldön versenyezni, mint az Egyesült Államokban?
FD: Nos, itt néhány napba telt, mire csúcsformába kerültem, mert, ahogy Ön is mondta, ha naponta hat futamban ülök, a startkaputól a végéig maximumon lovagolunk, így a tüdő eléggé kitágul. Nem nagy dolog, de fárasztóbb.
Mindenki azt kérdezi tőlem, milyen a versenyzés Amerikában. Azt mondom, hogy az időm nagy részét a lovak "hajtásával" töltöm. Nagyon ritkán fogja vissza az ember. Európában állandóan "fogod és fogod" a lovakat, kordában tartod őket. Ha másfél mérföldön keresztül lovagolsz, akkor húzod, visszafogod őket egy mérföldön keresztül. A rángatás az, ami igazán elfárasztja az embert. A bicepszed úgy érzi, mintha kiugrana a karodból. Amerikában több a versenyzés, és fittnek kell lenned, nincs más út.
Mivel a zsokék Európában magasabb súlyokkal lovagolhatnak, mint az Egyesült Államokban, ez lehetővé teszi, hogy a külföldi zsokék hosszabb karriert futhassanak be, mint az amerikai zsokék?
FD: Ezt kétféleképpen lehet nézni: Amerikában öt kilóval valóban könnyebben lovagolok, mert a súlyok alacsonyabbak, de az életmód sokkal jobb. Angliában lovagolhatsz a súlyoddal, de azt mondanám, hogy megterhelő mentálisan a sok utazás, amit minden nap meg kell tenned. Őszinte leszek - a pályafutásom ezen szakaszában élvezem az amerikai életstílust. Reggel bemegyek dolgozni, megfuttatok néhány lovat a pályán, majd hazamegyek. Néhány percre lakom a pályától, ráadásul minden korán van. A futamok 25 percenként vannak, amit élvezek. És aztán van életed. Elmehetsz vacsorázni ötkor vagy hatkor. Korán ágyban lehetsz.
Ez jobb, ez egy nagyon egyszerű életmód. Frankie 30 évesen valószínűleg minden este el akart volna menni valahova, és nem biztos, hogy megfelelt volna neki ez az életmód. De Frankie Dettori 52 évesen nagyon boldog ezzel az életmóddal.
Mivel a versenyzés annyira kompetitív, mind a lovaglások megszerzésében, mind a versenyek megnyerésében, nehéznek találja, hogy szoros barátságot kössön más versenyzőkkel?
FD: Ez egy jó kérdés. Mindenkivel jóban vagyok, de a legjobb barátom, akár hiszi, akár nem, egy zsoké. Ő John Gosden második számú zsokéja, a neve Robert Havlin. Már 10 éve dolgozunk együtt.
Tudja, nagyon nehéz, ha a legjobb barátod ugyanabban a munkában dolgozik, mint te, de Robbie soha nem volt olyan ember, aki megpróbált volna lábon lőni engem. Jól kijövünk egymással, őszinték vagyunk egymáshoz. Mindig hagytunk neki lovakat bőven, hogy továbbra is versenyezzen, hogy meg tudjon élni, hogy jó karrierje legyen. Mindig jól kijöttünk egymással.
De az amerikai zsokék kolóniája nagyon kedves; sőt általánosságban is azt tapasztalom, hogy az amerikai emberek nagyon kedvesek. A stewardok úgy figyelnek ránk, mint egy sólyom, mindig segíteni próbálnak, és természetesen igyekeznek biztonságban tudni minket. Tehát mi is igyekszünk úgy viselkedni, hogy megpróbáljuk egymás biztonságára ügyelni.
Ennek ellenére nagyon versengők vagyunk - de nem fogsz összeveszni az emberekkel, ha biztonságosan lovagolsz. Én is jártam már itt, igaz? Több mint 30 éve ugyan, szóval nem ez az első rodeóm.
A legtöbb srácot nyilván ismerem, még ha a mostani fiatalokat nem is. Amikor Santa Anitában bemegyek a zsokészobába, ott van Kent (Desormeaux) - egész életemben ismertem őt. Látom Joe Bravót - egész életemben ismertem. (Mike) Smith - egész életemben ismertem. Johnny, Victor Espinoza, Valdivia - ezeket a srácokat sok éve ismerem. Szóval, láthatja az első pillanattól kezdve otthon éreztem magam köztük.
De ők hihetetlenül jó versenyzők, és szuper élesnek kell lenned, mert nem adnak semmit ingyen, és amellett ők jobbá tesznek engem, mert annyira kiélezett a verseny közöttünk.
Az interjú forrása a Thoroughbred Racing Commentary, ahol ez csak ez első rész volt. A sorozat a következő napokban még folytatódni fog a TRC hasábjain.
Képek: Racing Post, TRC
