Ma megint egy olyan nagyságról írunk, aki ugyan kétszeres olimpiai bajnok és világcsúcsokat futott, de még a sporthoz igazán értők közül is kevesen ismerik a nevét: Volmari Iso-Hollo.

(Egy tényleg nagyra becsült kollégámtól kérdeztem, tudja-e, ki ő, mire félig viccesen azt mondta: Nem. Valami madár?)

Szóval ez a finn fiú a harmincas évek elejének-közepének volt a kiemelkedő akadályfutója. Győzött az 1932-es és 1936-os olimpián, utóbbin világcsúccsal, s mellesleg ugyanezen a két ötkarikás játékokon a 10 000 méteres távon szerzett egy-egy ezüst- és bronzérmet.

Volmari Iso-Hollo az olimpia után reumás lett, de így is 1945-ig folytatta a pályafutását, 1969-ben, 62 esztendősen halt meg. Az 1932-es Los Angeles-i olimpián 10:33,4-gyel nyerte az akadályversenyt, ami akkoriban is már pocsék eredménynek számított, hiszen hősünk például a következő évben Lahtiban 9:09,4-re javította a világcsúcsot.

Csakhogy az olimpián nem 3000, hanem 3460 métert futott a mezőny – tévedésből.

Azt a versenybírót ugyanis, akinek az utolsó kört be kellett volna csengetnie, a tízpróbázók rúdugrása annyira lekötötte, hogy elfeledkezett a dolgáról. A mezőny meg tovább nyargalt és csak több mint egy körrel később állították le őket.

Iso-Hollo aranya így is, úgy is biztosítva volt, viszont alighanem egy világcsúcstól fosztotta meg a rúdugrórajongó versenybíró…

1969-ben ezen a napon, június 23-án hunyt el.

Még egy vizesárok, meg egy utolsó akadály, s megvan a második olimpiai arany.

Nyitóképen 1936. augusztus 2-án Finnország hármas győzelmet aratott 10 000 méteren a berlini olimpián. A képen Ilmari Salminen (166) Arvo Askola (164) és főszereplőnk.